
A láng
március 14.
Halk sercegés hasított az éjszakába: gyufát, majd arról gyertyát gyújtottak.
"Megszülettem. Egy kis láng, melynek az élete rövid, de soha nem lehet tudni, mire lesz képes, minek lesz elindítója. Egy férfi jött, kezében tollal, papírral, majd valamit írni kezdett. Arca fakó volt és színtelen. De én éreztem valamit, egy szikrát, mely arra várt, hogy elborítsa elméjét. Arca már nem azé volt, aki az előbb ideült. Egy új embert láttam, kinek szeme szinte lángban égett, miközben a sorokat rótta. Olyan embert láttam, aki le akarja vetni láncait, hogy börtönéből kitörjön. A belsejében eddig lappangó kis szikra tüzet fogott, és hamarosan őrjítő forróság öntötte el: a harc heve. Mert megérezte jövőjét, azt, mi történni fog, de nem bánta. Ő csak írt, rendíthetetlenül. Tudta: a holnapi nap nagy nap lesz. Már hallani lehetett, hogy miközben írja a versét, mondja a refrént: ... rabok tovább nem leszünk!
Letette a tollat. Érezte: eljött az idő. Elfújta a gyertyát, de én még éltem. Nem, nem a gyertya lángja voltam, hanem az övé, az ő lelkében éltem. Ott voltam a szívében, miközben a Nemzeti dalt írta, ott voltam, mikor először elszavalta, és ott voltam, mikor meghalt..."
De a láng tovább élt. Ő mindannyiunk szívében ott van, ég, míg álmaink nem valósulnak meg, vagy míg el nem nyel a feledés homálya.
/Tóth Gyula Miklós, JAK Magazin/